A világ vezető közgazdászai elkötelezettek az euró megmentése mellett, ugyanakkor az is világosan látszik, hogy az eddiginél jóval megfontoltabb és összehangoltabb politikai döntéshozatalra van szükség. Ráadásul szinte követhetetlenül gyorsan követik egymást az események a válság sújtotta gazdaságban, így nagyon nehéz precíz képet kapnunk a történtekről. A közös valuta 1999-es megjelenése után az első évtized sikertörténete komoly válságba fordult, és jelenleg nem látszik világosan a kiút.

A Petőfi utca szerkesztősége hosszú és alapos munkával próbált az euró és egyáltalán az Unió jövőjére vonatkozó megbízható prognózist készíteni. Samuelsonnal feküdtünk és Friedmannal keltünk, stressz-teszteltünk minden szembejövő rövidítést, kamatlábakat mértünk és fenyőágakból modelleket faragtunk. Az eredmény pedig az, hogy fogalmunk sincs, mi lesz.

Akadnak viszont páran, akik tudni vélik. Közülük most Nobel-díjas közgazdászok jóslatait szemlézzük, mert ha ők se tudják mi a pálya, akkor tényleg minden mindegy.

Krugman:  Bukhat az euró, veszélybe kerülhet az EU

Magyarországon is komoly visszhangot váltott ki Paul Krugman New York Timesban megjelent esszéje. Írásában az európai álom elmúlása mellett a gazdasági átalakulásokból következő demokratikus deficittel is foglalkozik, és ezt éppen hazánkkal illusztrálja. A gazdasági visszaesés szükségszerű velejárójának tűnik ugyanis a demokratikus eszméktől való eltávolodás,ennek a veszélynek pedig leginkább a kelet-európai államok vannak kitéve. A magyar példa most még kirívó, de Krugman szerint általánossá válhat, ha nem sikerül kiutat találni az eurózóna válságából.

A 2008-ban Nobel-díjat kapott közgazdász már az év elején az euró végét jövendölte, az elmúlt év eseményei pedig sok szempontból igazolták jóslatait. Már januári írásában már rámutatott arra, mekkora hiba volt az Unió vezetőitől, hogy a gazdasági teljesítmények összehangolása nélkül vezették be a közös valutát. A közös fiskális politika elhanyagolása vezetett a jelenlegi válsághoz, amely azonban Krugman szerint elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi problémákat vet fel. A döntéshozók az ilyen helyzeteket általában megszorításokkal próbálják meg kezelni, ezek azonban tovább mélyíthetik a problémákat, növelhetik a társadalmi elégedetlenségeket és az Unió egészével szembeni bizalmatlanságot.

Stiglitz:  Úgy csinálnak, mintha a válság magától elmúlhatna

Sok szempontból hasonló megállapításokat fogalmazott meg Joseph Stiglitz is. A Columbia Egyetem professzora már a görög helyzet kapcsán figyelmeztetett a válság eszkalálódásának veszélyére. Júliusi írásában a legnagyobb problémának az EU politikusainak időhúzó taktikáját tartotta, mintha olyan problémával állnának szemben, amely idővel magától megszűnhet.

Legfrissebb írásaiban sem elégedett a válságkezelési megoldásokkal. Hiába lett mára általánosan elfogadott az a nézet, hogy a fiskális fegyelmezettség önmagában nem elég az euró megmentéséhez, túl nehézkes az új irányelvek kialakítása. Ráadásul éppen a közös valuta miatt nem lehet alkalmazni most olyan eszközöket, amelyek a korábbi válságokban működtek. Ilyen eszköz például a kamatok és az árfolyamok központi szabályozása. És a nemzetállamok túl merev keretei miatt az sem elképzelhető, hogy a munkaerőpiac pusztán gazdasági szempontok mentén erőteljesen átrajzolódjon.

A megszorítások Stiglitz szerint is elhibázottak, hiszen ezek éppen mélyebb recesszió felé lökik a gazdaságokat. A kormányoknak a növekedést elősegítő lépéseket kéne tenniük, annál is inkább, mert az euró válsága idővel az egész világra továbbterjedhet, még mélyebb válságot okozva ezzel.

Mundell: Megszorítások, majd Európai Egyesült Államok

Az euró keresztapjaként is számon tartott Robert Mundell éppen az optimális valutaövezetekkel foglalkozó elméletéért kapott Nobel-díjat. Nem meglepő módon a válság kezdete óta az euró minden áron történő megvédése mellett érvel. Úgy látja, hogy bármekkora válság üti is fel a fejét az egyes tagállamokban, a közös valuta megszűnése csak tovább mélyítené azt.

Rögzített euró-dollár árfolyamot és lazábban alkalmazott uniós inflációs politikát javasol, ami gyengíthetné az euró árfolyamát, ezzel nagyobb mozgásteret biztosítva az eladósodott országoknak. Az euró megmentése kapcsán egy rövid, egy közép és egy hosszútávú célt fogalmazott meg. Rövid távon megszorítások és kiigazítások révén a hitelválsággal kell kezdenie valamit az érintett országoknak, a növekedést elősegítő szabályozások meghozatalával párhuzamosan. Középtávon a fiskális harmonizáció felé kell lépéseket tenni, míg a hosszú távú cél az Európai Egyesült Államok megteremtésének kell lennie.

Sims: Közös kötvénypiac, komoly kompromisszumok kellenek

A Nobel-díj egyik idei győztese, az amerikai Christopher A. Sims szerint is érdemes megvédeni az eurót, bármennyire is fájdalmas ára lehet ennek, hosszabb távon mindenképp több előnnyel fog járni. Ehhez azonban közös fiskális adózónára, valamint a német kormány által elfogadhatatlannak tartott eurókötvényekre is szükség lesz szerinte. Kollégáihoz hasonlóan ő is amellett érvel, hogy a költségvetési fegyelem szigorítása önmagában nem elégséges, ez az integrációnak csupán egyik oldala, emellett szükség van egy biztosítékot jelentő közös kötvénypiacra is, az amerikai kincstárjegyek mintájára. Sims többek között saját, 2002-es tanulmányára is hivatkozik, melyben éppen az egységes fiskális háttér alapján vetítette előre az euró válságát.

A jelenlegi helyzetben nem a problémák azonnali megoldását tartja a legfontosabbnak, hanem azt, hogy a válság szereplői bebizonyítsák: a tényleges megoldásokban érdekeltek, és készek a kompromisszumokra. Az ilyen lépések megnyugtathatnák a piacokat, és lehetőséget teremthetnének az érdemi szabályozások megalkotására is.