Sem az ellenzéki együttműködésre sem az LMP rövid távú sikerére nem ad esélyt Szalai Erzsébet. Az úgynevezett kritikai baloldal emblematikus figurája a nemzeti burzsoázia nyerő pozíciójáról és a jobboldali szavazók hűségéről is beszélt a Petőfi utcának adott interjúban, amelyben Bajnai Gordon és Lázár János is egy mondatba keveredik.

A napokban jelent meg új könyve Globális válság - magyar válság - alternatívák címmel, amiben többek között a politikai és gazdasági vezetők viszonyaival foglalkozik. Kimutathatóak érdemi különbségek a politikai és az üzleti elit között, amikor a szálak ennyire összefonódtak?

A hatalom három szférája a politikai, a gazdasági és a kulturális, és mindhármat sajátos elit jellemzi, mindháromban sajátos elitek szerveződnek. A gazdasági elit a nagy tőkekoncentrációval jellemezhető újkapitalizmusban erősebb a politikai elitnél, ennek döntő forrása az, hogy szemben a politikai elittel, teljesítményének visszatartásával jelentős társadalmi konfliktusokat képes előidézni. A politikai elit konfliktusgeneráló képessége jóval gyengébb, hiszen ha egy politikai párt megbukik, elég hamar gründolható helyette másik. Kis, nyitott országokban, mint Magyarország is, mindez hangsúlyozottan igaz, hiszen egy-egy multicégnek az adott ország gazdaságával összevethető ereje lehet.

Mennyire tekinthetjük a nyugati demokráciákban általános jelenségnek a gazdasági és a politikai elit összefonódását?

Amióta liberális demokráciák léteznek, azóta a vezető politikai és gazdasági körök összefonódása is létezik. Ez mindenhol így van, különbséget csak az összefonódás mértékében láthatunk. Az erősebb demokratikus hagyományokkal és függetlenebb kulturális elittel rendelkező nyugati országokban nagyobb eséllyel lelepleződnek le a korrupciós esetek, mert a társadalom érzékenyen reagál ezekre a visszásságokra. És a médián keresztül is gyakorolt társadalmi kontrollnak köszönhetően kisebb maga az összefonódás is. Erősebb az olyan félperifériás országokban, mint Magyarország, ahol a demokratikus hagyományok jórészt hiányoznak. Kutatásaim szerint, a magyar gazdasági elit tagjai különböző magánügyvédi irodákban gyakran saját maguk alkotják meg azokat a jogszabályokat, amelyek az ő tevékenységüket hivatottak szabályozni.

A Transparency International szerint 2010-ben megtört az addigi status quo, és még a korábbiaknál is jóval korruptabb rendszer alakult ki. Egyetért velük, vagy a rendszerváltás óta nagyjából egyenletes folyamatot lát?

Radikális váltás nem történt, sőt a politikai és gazdasági elit összefonódottsága már a létező szocializmust is jellemezte. A nagyvállalatok, amelyeket eredetileg azért hozott létre a pártállam, hogy könnyebben tudja kontrollálni a gazdasági szereplőket, keményen érvényesítették az akaratukat az állampárttal, pártállammal szemben. Annak bázisán, hogy óriásiak voltak, és monopolhelyzetben is voltak. A rendszerváltás után előbb a külföldi tulajdonú vállalatok, majd a magyar burzsoázia jelentek meg, mint alkuképes gazdasági szereplők. A beérkező multinacionális vállalatok általában egyedi alkupozícióba kerültek az állammal szemben. A kétezres évek elejére megerősödő nemzeti nagyburzsoázia féltékenyen figyelte ezt. Vagyis, hogy a külföldi tulajdonú szektor az állami újraelosztás csatornáin keresztül jövedelmeket csoportosít át önmaga számára, többek között éppen az ő rovására. Ez volt a döntő oka annak, hogy fokozatosan a Fidesz mögé sorakoztak fel. A Fidesz populista retorikáját a helyi értékén kezelve a magyar nagytőkések azt várták, hogy a Fidesz elsősorban az ő pártjuk lesz, és ezen belül a multikkal szemben is elsősorban az ő érdekeiket fogja képviselni. És valóban, a jelenlegi kormány egyfelől kifejezetten nagytőkebarát politikát folytat, másfelől, szemben az MSZP vezette kormányok időszakával, most nem a külföldi tulajdonú nagyvállalatok vezérkara, hanem a hazai nagyburzsoázia tagjai az állam legfontosabb kliensei.

De a jelenlegi kormány se szakított a külföldi nagytőkével, folyamatosan keresik a külföldi befektetőket.

Folyamatosan, most avatták fel a Mercedes gyárat. Orbán hamar felismerte, hogy kizárólag a nemzeti nagyburzsoáziától nem várhatja az ország kirántását a válságból, muszáj nyitottnak lennie a külföldi nagybefektetők felé is. A kormány jelenleg két vasat tart a tűzben. A nemzeti burzsoázia és a nép előtt eljátssza azt, hogy szabadságharcot folytat, de közben mindent megtesz azért, hogy külföldi nagybefektetőket csábítson az országba.

Ez a kettős beszéd hosszútávon fenntartható? Nem fog a választóknak előadott szabadságharcos retorika egy ponton szükségszerűen szétesni?

Lehet, hogy előbb-utóbb szétesik, de a közeljövőben ez nem fog bekövetkezni. A nacionalizmusnak, amely a jelenlegi politikai hatalom retorikájának legfontosabb eleme, erős hagyományai vannak a magyar társadalomban. Mint arra Bibó István rámutatott, térségünkben az elmúlt évszázadokban a nemzetállamok határai állandóan változtak, és ez mind a mai napig ébren tartja a konfliktusra való hajlamot a szomszédos országokkal. És ez egyben nem más, mint a nacionalizmusra való hajlam erős jelenléte is. Ezzel magyarázható az, hogy nincs pozitív összefüggés az emberek gazdasági helyzete és a nacionalizmus erősödése vagy gyengülése között. Nem az a helyes feltételezés, hogy ha majd a magát nemzetinek valló kormánytól sokat kapnak, akkor még inkább magyarnak fogják magukat az emberek érezni, hanem inkább ennek az ellenkezője: a várható gazdasági recesszió következtében minél inkább tovább növekszik az emberek széles rétegeinek egzisztenciális bizonytalansága, annál inkább vágynak majd arra, hogy akkor legalább valahova tartozzanak. Az is lehet, hogy mindez a Jobbik malmára fogja hajtani a vizet, akik mindenért az Európai Uniót okolják.

A jelenlegi gazdasági helyzetben Magyarország egyáltalán meglehetne az Unió nélkül?

Ha nem vagyunk az EU védőernyője alatt, akkor 2008-ban államcsőd következett volna be. Akkor az IMF és az általuk rendelkezésünkre bocsájtott hitelkeret mentette meg az országot attól, hogy teljességgel elveszítse a befektetők bizalmát. A globális újkapitalizmus körülményei között tökéletesen a perifériára sodródhat az az ország, amelyik nem csatlakozik be egy nagy nemzetközi hálózat védőernyője alá. Ez számunkra mindenképpen előnyös, még akkor is, ha hosszabb távot tekintve az Európai Unió valószínűleg többet keresett rajtunk, mint amennyit mi kerestünk és keresünk az Unión.

Mérhető ez a különbség a befizetői és a kifizetői oldal között? Honnan realizálódik az Unió haszna?

Már a taggá válásunkat jóval megelőző politikai rendszerváltás előtt az egyik súlyos túltermelési válságát élte a nyugati világ. A gazdasági rendszerváltás beindulásával értékesítési piacot szereztek, ezen belül jó befektetési lehetőséget elavult termelőeszközeik számára. Emellett jól képzett munkaerő várta az EU-t, és voltak értékes termelői javaink is. Utóbbit pillanatok alatt fel is vásárolták. Sokszor csak a piacot vették meg, utána beszüntették a termelést, a cukoriparunk például így tűnt el. Persze az Unióba való felvételünk után mi is nyertünk, különböző EU-s alapokból pénzeszközökhöz jutottunk, mindazonáltal tényleg úgy látom, hogy a kezdetektől tekintve az EU többet nyert az együttműködésen, mint hazánk. Nem pusztán az EU hatását mutatja, mindazonáltal tény, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok évente a GDP 6-7 százalékának megfelelő profitot visznek ki az országból. Mindez a védőernyő ára, mely nélkül kizuhanhatnánk a tökéletes perifériára. De van ennek a kérdésnek egy másik, nem gazdasági összetevője is. Számomra, de úgy vélem, Magyarország számára is nagyon fontosak azok az európai értékek, melyek a szabadság-egyenlőség-testvériség hármasában és tágabb értelemben a multikulturális összeurópai kultúrában fogalmazódnak meg. Érzékelhető, látható persze, hogy mára ezek az értékek labilissá váltak, hiszen Európa-szerte erősödik a rasszizmus, az antiszemitizmus és általában az előítéletesség. Mindazonáltal a több évszázad alatt felhalmozódott értékek követendő normaként mind a mai napig funkcionálnak. Tehát akkor is hatnak, ha nagyon sokan nem tartják be azokat. És ez adhat okot reményre, pontosabban elsősorban ez adhat okot reményre.

Válaszom tehát nagyon összetett. Ez a hátrányom – és általában a rendszerkritikai baloldal hátránya – a Jobbikkal szemben, amely csak fehérben és feketében gondolkodik, és tökéletesen leegyszerűsített, de a társadalom számára érthetőbb válaszokat ad bonyolult dilemmákra.

Az LMP megalakulása óta elitcserét szeretne. Elképzelhető ez önmagában parlamenti választásokkal? Ha az LMP kerülne kormányra, azt nevezhetnénk egyáltalán elitcserének?

Hozzám nagyon közel áll a LMP. Elsősorban azért, mert a magyar közéletet emberemlékezet óta uraló urbánus-népi ellentéten ők túl akarnak lépni. Vezetőik ezt többnyire úgy fogalmazzák meg, hogy a baloldal-jobboldal megosztottságot akarják meghaladni, ez azonban téves azonosítás: míg az urbánus-népi ellentét döntően csinált, a baloldal-jobboldal megosztottság valós dilemmákon alapszik. Így állhat elő az a helyzet, hogy retorikájában nem, de filozófiájában és gyakorlatában az LMP döntően baloldali párt. Gyakran mondják erre a pártra azt, hogy össze-vissza lavírozgat a Fidesz és az MSZP között, tehát kétszínű. Valójában inkább arról van szó, hogy önálló vonalat igyekszik vinni, melybe adott esetben beletartozik egy-egy kormánydöntés támogatása is. Hiszen elképzelhetetlen egy olyan kormány, amelynek egyetlenegy helyes döntése se lenne.

És lát bármi esélyt arra, hogy az LMP leváltsa a regnáló politikai elitet?

Az LMP hatalomra kerülését csakis valamilyen koalícióban tudom elképzelni. A következő húsz évben nem lesz olyan erős ez a párt, hogy egyedül kormányt tudjon alakítani. A már említett történelmi okok miatt a magyar választók többsége az urbánus-népi tengelyen helyezi el magát, és a csúcshatalmi pozíció eléréséhez lehet, hogy ötven évre is szüksége lesz egy olyan pártnak, amelyik ezen túl akar lépni.

Említette, hogy a jobb-bal felosztást relevánsnak tartja. Ennek kapcsán merül fel a kérdés, van egyáltalán értelme Magyarországon baloldalról beszélni a szó hagyományos értelmében?

A politikai baloldalt nem tekintem valódi baloldalnak még most sem. Az LMP, amely akként határozza meg magát, hogy gazdaságban baloldali, politikában liberális, kulturálisan pedig konzervatív, valójában sokkal több baloldali értéket hordoz, mint a Magyar Szocialista Párt. A legutóbbi népszavazási kezdeményezésük is kifejezetten baloldali akció volt. De létezik egy nagyon gyenge, kicsi, megosztott kritikai baloldal is Magyarországon, amelynek magam is tagja vagyok. Próbáljuk magunkat fenntartani, az értékeinket őrizni, és úgy érzékeljük, hogy a fiatalság egy része felől mutatkozik is erre igény. De nagyon gyengék vagyunk, hiszen Magyarországon hiányzik a kritikai baloldal társadalmi bázisa, vagyis nincs munkásmozgalom. Ez utóbbi csak spontán módon születhet meg, mi a szellemi tevékenységünkkel legfeljebb csak katalizálhatjuk a folyamatot. Ezért is igyekszünk a legszélesebb fórumokon megjelenni..

A baloldal gyenge helyzete azért az előző rendszer tagadásából, sima antikommunista lendületből is következhet.

1989 előtt a baloldal nagy tehertétele volt, hogy a baloldali eszmék, értékek az autoriter rendszer hivatalos ideológiájaként jelentek meg. Márpedig az autoriter hatalmi szisztémával a szabadságra vágyó fiatalság óhatatlanul szembekerült. Miként szembekerültem magam is. Majd a politikai rendszerváltás során és után a rendszerváltó értelmiség a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte, ezzel párhuzamosan a valódi, a szegénységet, a kirekesztettséget rendszerszintű problémaként láttató tagjait minden eszközzel igyekezett és igyekszik kiközösíteni. De a baloldali hagyományok Magyarországon egyébként is gyengék, a feudális hagyományok és attitűdök mind a mai napig felülírják azokat. Magyarország munkásságának vezető erejét például létrejöttekor döntően külföldről idetelepült és behozott munkásemberek alkották. Ez a történelmi oka a balliberális jelző megszületésének, vagyis az urbánusságnak, amellyel szemben csak látszólag állnak az alul lévők iránt valóban elkötelezett népiek. Azért csak látszat ez, mert a rögmagyarság valójában nem más, mind a mindenkori feudális uralkodó elit népet elnyomó ideológiája. De különösen ma már a baloldaliak és liberálisok összemosása is hamis: a valódi baloldal a liberálisokkal ellentétben nem veti meg az árvalányhajas, uram-bátyámos világot, nem akarja az embereket erőszakkal kirángatni abból, inkább azokat a szerves folyamatokat igyekszik segíteni, melyek révén az emberek saját erőforrásaikat mozgósítva léphetnek túl azon.

És mennyire befolyásolja a hazai baloldal helyzetét az ideológiája és a gyakorlati politikája közti különbség?

A baloldal válságának egyik döntő oka, hogy a politikai képviseletét egy olyan párt látta el az elmúlt húsz évben, amely valójában sokkal inkább volt neoliberális, mint baloldali. Folyamatosan élen járt a megszorítások végrehajtásában és menedzselésében, és ezzel a lecsúszással fenyegetett, perspektívátlanná vált fiatalokat a Jobbik karmai közé kergette. A kritikai baloldal olyan helyzetbe került, hogy mindig hosszasan magyaráznia kellett, hogy az ő baloldalisága miben különbözik az MSZP-jétől.

Sokak szerint az új választási törvény hozadéka, hogy ha az ellenzéki erők le akarják váltani a Fideszt, akkor össze kell fogniuk, és közös jelöltek mögé kell beállniuk. Lát erre reális esélyt?

Ez csak különleges szerencse esetén jöhet össze. A Fidesz olyan választási törvényt csinált, amely bebetonozhatja a hatalmát. Különös tekintettel a határon túli magyarok szavazatainak jelentőségére. Ellenzéki oldalon pedig nem látok annyi fegyelmet, hogy tagjaik képesek legyenek közös jelölteket állítani, és főként hasonló fegyelemről meggyőzni választóikat. Nem látok továbbá olyan személyiséget sem, aki a választási együttműködés vezéralakja lehetne. Sokan mondták és mondják Bajnait. Épp most láttam, hogy Bajnai Lázár Jánossal kvaterkázott egy mélyszegénységről rendezett konferencián. Bajnai azt a Lázárt hívta meg erre a konferenciára, és azzal jópofizott, aki olyat tudott kiejteni a száján, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

És a kívülről érkező civil mozgalmak, mint amilyen mondjuk a Milla, tölthetnek be érdemi szerepet a politikában?

A Milla nagyon vonzó kezdeményezés, nagy szerepe lehet a demokratikus és valóban hatékony civil kontroll megszületésében. Úgy tűnik viszont, hogy a Milla arca pillanatról pillanatra változik, valószínűleg azért, mert állandó változásban vannak belső erőviszonyai. Jelenleg kívülről úgy látszik, mintha a liberalizmus lenne a domináns irányvonala. Március 15-re elkészítették a maguk 12 pontját, de a tüntetésen egyszerűen kihagyták azt a négy pontot, ami a szociális jogokról szólt. Márpedig a szociális problémák nyilvános felvetése és a szociális jogok megerősítésének követelése nélkül egyetlen civil mozgalom sem lehet ma Magyarországon átütő. Hozzáteszem: amikor szociális problémákról beszélek, akkor nem csak a kisebbségekre gondolok, hanem legalábbis a középosztály nagy részét kitevő alsó középrétegekre is.

Miközben a baloldalon teljes a széttöredezettség, a jobboldali és szélsőjobboldali pártok nagyon hűséges szavazóbázissal rendelkeznek. Hogyan csinálják?

Két alapvető tényezőt látok itt. Már szóltam róla, hogy a szélsőjobboldal, de lényegét tekintve általában a jobboldal is nagyon egyszerű válaszokat ad nagyon komplex jelenségekre. Az emberek ma Magyarországon nagy bajban vannak, nagyon nagy az egzisztenciális bizonytalanság, és ilyenkor nem csak nálunk, de más társadalmakban is bűnbakkeresési folyamatok indulnak be. Az emberek csalódottak,  meg akarják találni a felelősöket, és meg akarják őket büntetni. Durván fogalmazva, vért akarnak látni. Erre épít a jobboldal, elsősorban a Jobbik. Utóbbi ideológiájában meghatározó szerepe van a rasszizmusnak és annak az elgondolásnak, hogy mindenért mind a mai napig a hatalmi pozíciókat bitorló kommunisták a felelősek. Megoldásaik is egyszerűek: ezeket ki kell zárni, meg kell büntetni, és rendes nemzeti vezetőket tenni a helyükre. A rendszerkritikai baloldal ezzel szemben nem büntetni akar, hanem a rendszer logikáját akarná megváltoztatni. Ez kevésbé mozgósít egy olyan társadalomban, amely a lecsúszás és az azzal való fenyegetettség miatt tele van indulatokkal. A jobboldal sikerének másik titka, hogy a baloldallal és a liberálisokkal szemben az összetartozás érzését, illúzióját nyújtja az embereknek. Akik hányattatásaikban különösen vágynak közösségre. Elsősorban a fiatalok. Ha az ember nem tartozik közösséghez, akkor megbetegszik. És a közösségeket a neoliberális fordulat a hetvenes évektől kezdve szerte a nyugati világban és annak perifériáján szinte teljesen szétverte.

De ha lehet, a Fidesz tábora még hűségesebbnek tűnik, pedig ott a rasszizmus nem meghatározó.

Ami a Fidesz szavazótáborában a sok különböző érdekű, egymással akár szemben is álló társadalmi csoportot összetartja, az egyrészt a vezérkultusz, másrészt a nacionalizmus. A nacionalizmust pedig a már elmondottak mellett az táplálja, hogy Magyarország valóban túlzottan ki van szolgáltatva a nemzetközi gazdasági és politikai folyamatoknak és szereplőknek. Hazánk az Európai Unió provinciája, de erről a tényről a politikai baloldal és a liberálisok egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni. Ez azt is jelenti, hogy a nemzeti sorskérdések tematizálását átengedték a jobboldalnak.

Ez az átengedés mikor történt meg?

Már 92-ben, amikor a nevezetes Csurka-dolgozat megszületett. Amióta Csurka István felvetette többek között a nemzeti szuverenitás kérdését, azóta a baloldaliak és a liberálisok egy két kivételtől eltekintve többé nem mernek ehhez a problematikához hozzányúlni. Attól félnek, hogyha megállapítják ugyanazokat a kétségbevonhatatlan tényeket, mint amelyeket a jobboldal, akkor a közvélemény egyszerűen hozzácsapja őket ahhoz az oldalhoz. Holott az okok és a következtetések megjelölésének tekintetében a különbség alapvető lehet. Sőt, az igazi vízválasztó itt húzódik. A baloldali álláspont szerint az alávetettség a kapitalizmus szerkezetéből fakad, szemben a jobboldallal, amely elsősorban a minket tudatosan gyarmati sorban tartani akaró, gonosz és idegen brüsszeli központokra mutogat. És a következtetések is lényegileg mások: a Jobbik azt mondja, hogy zárkózzunk be, szakadjunk el Uniótól. A Fidesz is lebegteti ezt. A baloldali álláspont ezzel szemben az, hogy a minket érő kihívás globális, ezért a válasznak is globálisnak kell lennie.

Magyarország merrefelé kereshetne ilyen globális választ?

A válaszhoz elég utalni a kelet-európai összefogás nehézségeire. Ebben a térségben minden ország politikai elitje a legelső, a legjobb tanuló, a vezér akar lenni. A magyar politikai elitekre ez különösen áll. Horntól kezdve Medgyessyn és Gyurcsányon át Orbánig minden politikai vezető kedvenc témája az volt, és ma is az, hogy hogyan állunk a kelet-európai versenyben. Vezető politikusaink legfőbb félelme pedig az, hogy így vagy úgy, de sereghajtók leszünk. Holott Kelet-Európa országainak nem versenyezniük kellene egymással, hanem közösen fellépni a világban sajátos érdekeink képviseletéért. Ennek előkészítése lehetne a mai fiatal értelmiség egyik feladata. Ha már az én nemzedékem, a „nagy generáció” nem csak hogy elmulasztotta ezt, de tevőlegesen hozzá is járult a versengés kiéleződéséhez, amelynek során a Nyugat felé egyre alább kellett egymásnak ígérnünk.

A 2008-as válság óta világszerte rengeteg új mozgalom indult el, olyanok mint például az Occupy, várhatóak ezektől tényleges változások? Vagy inkább az lesz, mint 68 után, hogy végül integrálódnak a rendszerbe, amely maximum egyes pontokon korrigálja majd magát?

Nagyon óvatosan fogalmaznék, mert tíz évvel ezelőtt nagy reményeket fűztem a globalizációkritikai mozgalmakhoz, amelyek mára apályba kerültek. Az egykor lázadó fiatalok családalapító felnőttekké váltak, akik most mindenáron megpróbálnak integrálódni a korábban éles kritikával illetett rendszerbe. Másrészt ezek a mozgalmak nem tudtak pozitív és egyben reális, megvalósítható alternatívákat felmutatni. Ugyanakkor értékelésükkor hozzá kell tenni, hogy komoly eredményeket is elértek. Empirikusan is bizonyítani lehet azt, hogy e mozgalmaknak volt szerepe abban, hogy az IMF és a Világbank mára kissé megszelídült, és megtanulta, hogy a korábbi kőkemény sokkterápiáknak csak az lehet a következményük, hogy a bajba került hitelezett ország még jobban leül, és reális a feltételezés, hogy sosem kapják vissza a pénzüket.

A mostani új mozgalmak sorsa nagy mértékben függ attól, hogy hogyan alakulnak a globális gazdasági folyamatok. Ha jelentős fellendülés lesz a világban, akkor a lázadó fiatalokat a rendszer ismét magába fogja szippantani. Én viszont azt gyanítom, hogy a mély gödörből ugyan kijöhet a világgazdaság, de 10-20 éven át tartó recesszió várható. Ebben az esetben a fiatalok nem fognak tudni integrálódni, növekedni fog a ma is már igen magas fiatalkori munkanélküliség és az ezzel járó kilátástalanság, ezért tartós lesz az ellenállásuk. Nagy kérdés azonban a globalitás kérdése. Mivel óriási különbség van például egy amerikai és egy kelet-európai fiatal életszínvonala között, problematikus, hogy hogyan fognak tudni közös mozgalmakat csinálni. Ez egyébként a mostanra lecsengő globalizációkritikai mozgalmakban is nehézségeket okozott. Gagyi Ágnesnek van most egy érdekes cikke a Fordulatban, amelyben szó van arról, hogy az Occupy mozgalom kis túlzással nem más, mint az amerikai fiataloknak az amerikai életszínvonal fennmaradásáért folytatott küzdelme. Ami eleve gátja lehet a mozgalom globalizálódásának, hiszen tudjuk, hogy az amerikai életnívó a világ összlakossága számára ökológiai szempontból sem lenne biztosítható.

Akkor hogyan képzeli el a világ sorsának jobbrafordulását?

Tőlem, mint marxista indíttatású társadalomkutatótól lehet, hogy furcsa ezt hallani, de a világ megújításának általam vélt elsődleges útja a spirituális megújulás. Bár Marxhoz való pozitív viszonyom nem változott, de ma már a korábbiakhoz képest nagyobb jelentőséget tulajdonítok a kulturális közösségek társadalomformáló erejének, és jobban hangsúlyozom azt, hogy az emberek önmaguk is tehetnek valamit a saját megújulásukért, vagyis nem szabad csak arra várni, hogy a környezet, a körülmények majd megváltoznak. Az anyagi javak elosztásának ma kiáltó egyenlőtlenségeit a centrumok spirituális megújulása, vagyis egyfelől társadalmuk emberi szövetének regenerálódása, másfelől kifelé irányuló szolidaritásuk feléledése nélkül nem lehet elképzelni. Ha a spirituális ébredés nem következik be, és a mozgalmak csak az anyagi javakért folytatott küzdelemről fognak szólni, akkor az kész bukás. Mert a centrumok lakosságának életnívója belátható időn belül a gazdasági tényezők oldaláról globális szinten elérhetetlen, ökológiailag pedig elképzelhetetlen. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a gazdasági célokra leszűkülő harctól a történelmi tapasztalatok szerint nem várható az emberi élet minőségének valóban pozitív változása. Márpedig ez kellene hogy legyen az új mozgalmak legfontosabb célja.