Vonatnyi lengyel érkezett Pestre azért, hogy támogassa a magyar kormányt, és igazán szabad magyar emberek között tölthessen el egy kellemes napot. Félnyolcas pálinka, tüntetéssel egybekötött városnézés, és dicsőséges bevonulás Kossuth Lajos terére.

Kis késéssel, de megérkezik a különvonat. 1 órás ácsorgás a nyugati parkolójában. Mindenki keresi, melyik csoporthoz tartozik és melyik buszra kell felszállnia. Segítőik kis számozott táblák köré próbálják összegyűjteni őket, több-kevesebb sikerrel. Az egyes csoport táblája egy kis faághoz van rögzítve. Őket választjuk, látszik, hogy felkészültek.

Végül elindulnak a buszok, ahol Béla, az újpesti zöldséges ki is oszt mindenkinek egy kupica pálinkát a nagy ijedtségre. Béla egyike azoknak az önkénteseknek, akik úgy érezték segíteniük kell lengyel barátainkat, hogy gond nélkül vészeljék át az itt töltött napokat. Mivel Béla a magyaron kívül semmilyen nyelven sem beszél tolmács-idegenvezető is van a buszon, aki útközben magyar szavakat tanít. Főleg a lendjel vadjok kifejezést kell megtanulni, ez akkor lesz a leghasznosabb, ha Béla csődöt mond és elvesznek. Ekkor kell felhívni a 112-t és bemondani ezt a mondatot. A rendőrségre lengyelül beszélő operátorokat hívtak be erre a két napra. Most, hogy már ezt is tudják akár bátran bele is vethetnék magukat a Nemzeti Múzeum előtti tömegbe, ha lenne.

Még az ünnepség előtt kérdezzük meg néhányukat, miért utaztak ilyen messzire. Tetszik nekik Viktor Orban politikája, igaz erről - azt leszámítva, hogy szembemegy az EU-val -, semmit se tudnak. Viszont tetszik nekik, hogy a magyarok szabadon élhetnek és erős vezető fogja őket össze.

A beszédeket becsülettel végigállják, és ezzel le is tudják a délelőtti kötelező programot, irány a szállás. Itt kezdődnek a bajok, ugyanis kiderül, hogy kétszer chekkoltak, nincs elég szoba. Nem baj, az egyik lelkes önkéntes azonnal felhívja a fiát, kezdje takarítani a szobáját: jön egy lengyel vendég az éjszaka.

Közben az egyik szervező elmondja, hogy neki a varsói központból szóltak és nem tudja, hogy Magyarországról ki hívta őket. Azt sem, hogy a magyar vendéglátók fizetnek-e bármit az útból, de a vonat és a szállás költségeit a résztvevők állták. Amit biztosan tud, hogy szimpatikus neki Orbán katolicizmusa. Mikor felvilágosítjuk, hogy Viktor Orban nem katolikus, csak legyint: az se baj.

Sietünk kell tovább, jelenésünk van a Lánchíd lábánál. A lengyeleknek közvetlenül a huszárok után kell becsatlakozni a díszmenetbe, nem lehet késni. A legröviddeb úton száguld a busz a célpont felé, csakhogy hiba csúszik a rendszerbe. Valamiért az Erszébet-híd le van zárva, érthetetlen. Meglepődés és tanácstalnaság. Kerülni kell, lehet hogy késni fogunk, és a lovasok nem várnak. Így persze hosszabb az út, mint tervezték, a holtidőt pedig ki kell bekkelni. Remek lehetőség, hogy az idegenveztő némi információmorzsát szórjon az utasok közé. Először a galibát okozó Erzsébet-hídról tudjuk meg, hogy ez Budapest legújabb hídja. Ezután jön a magyar irodalom. Kierülhetelen téma: ki volt a fiatal bajszos fiú, aki olyan hangosan kiabált a Múzeum kertben. Az idegenvezető pedig már vágja is rá: Sandor Petofi, a legnagyobb magyar harcos, akinek barátja Janos Arany sok híres történelmi regényt írt. Végül a legfontosabb adalék: a magyarok azért olyan szomorúak mindig, mert nincs olyan szilárd erkölcsi összetartó erejük, mint a lengyeleknek a katolicizmus.

A sofőr nagyon igyekezhetett mert jóval a huszárok előtt értünk a Lánchídhoz. Van idő, hogy az egyikük elmesélje kitanították őket arra, hogy bármikor jöhetnek provokátorok. Sőt kekeckedő kérdésekre is felkészítették őket, hát ezért válaszoltak eddig is olyan óvatosan.

Kifordul a díszmenet, mi pedig utánuk. A nap legbizarabb helyzetével ezután találkozunk. Az út közepén, tömött sorokban, zászlóstul vonulunk a legyel tömeggel, mellettünk az út szélén meghatott magyarok tapsolnak. Megköszönik a legyel kisnyugdíjasoknak, hogy itt vannak. Kezet fognak velük, fotózkodni próbálnak. A tömeghez viszont még véletlenül sem csatlakoznak. Olyan a hangulat, mintha egy csata után a győzedelmes sereget fogadnák az otthonmaradtak.

Így érkezünk meg Kossuth Lajos terére. Rövid felvezető beszédek és némi dalolás után jön a nap fénypontja, aki miatt ennyit utaztak: Viktor Orban. Aki túl távol áll az idegenvezetőjétől az most szomorú, mert a lelkesítő beszédből egy szót sem ért. Van, aki sminkeléssel tölti el az időt, mások csak unottan bambulnak maguk elé, és néha felkapják a fejüket, ha azt a szót hallják, hogy lengyelek.

A legtöbben már vacsorájukra gondolnak. Az ünnepség után azonnal el is indulunk a Közigazgatási Minisztérium felé, ahol közlik velünk a beígért vacsora nem itt vár minket, hanem a Parlament Caféban. Az ajtóban biztonsági őrök próbálják kideríteni, ki az aki csak bámészkódó, ki az aki kihasználva a kavarodást megpróbál besurranni egy ingyen vacsorára, és ki az igazi lengyel, aki derekasan végigküzdötte magát a napon. Ha valaki átjut a szűrőn azt már várja a jutalom: paprikáscsirke, galuska és néhány kovi ubi.